A képen egy síró kisbabát tart a karjában egy szeretetteli, türelmes édesanya. Ránéz a gyermekre, de arca nyugodt.

Vigasztalást a szomorkodónak!

Hasznos? Oszd meg másokkal is!

Gondolatok az emlékezeti sírás társadalmi rétegeiről

mottó: „Boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek” Mt.5.4

A görög szöveg a ’pentountes’, vagyis gyászolók, szomorkodók, sírók kifejezést örökítette meg számunkra Jézus beszédéből. Aki gyászol, az egyrészt tisztában van a veszteségével, másrészt már eljutott odáig, hogy engedje az érzéseit érvényre jutni. A ’parakaleo’ ige passzív alakja a vígasztalásnak egy közösségi meghívás, odahívás, jelentésárnyaltát is tartalmazza, amit azért tartok szépnek, mert így ez azt is jelenti, hogy aki tisztában van a veszteségével és ezt ki meri mutatni, az nem marad magára. Isten eredendő terve szerint az emberi közösség nem hagyja magára a szomorkodókat.

Milyen megtöretett, fájdalmasan elszakított Isten eredendően nekünk szánt tervétől az, hogy ma a „közösségekben”, értsd óvoda, iskola és sajnos jópár bölcsőde is így működik, sem a nevelők, sem a társak nem alkalmasak, érzelmileg nem elég egészségesek ahhoz, hogy a szomorkodókat, sírókat, azok fájdalmát szeretettel befogadják és elhordozzák.

A következmény az agykutatás eredményeiből világos: ha egy kisgyermek nehéz állapotaiban nem kap segítséget egy őrá hangolódott felnőttől, akkor önszabályozása sérül és kialakulatlan marad.
Így termeljük újra minden generációban a könyörtelenséget. Egyre és egyre könyörtelenebb, vadabb gyerekcsapatokat kellene nevelni egyre és egyre törékenyebb önszabályozással bíró felnőtteknek. Csoda-e, ha nem megy?

Ma az a gyermek, aki megengedi magának az iskolában, hogy sírjon, nem befogadást, hanem kitaszítást fog nyerni. Vagy, ha azt nem is, de kínos lesz a helyzet mindenki számára.

Persze ez nem az intézményekben kezdődik. Otthon kezdődik a családokban, ahol azt hallja a kisgyermek, aki elesett, fájdalmasan sír és szeretné, ha a világ rendje úgy állna helyre, hogy őt odahívják, elismerik a veszteségét, fájdalmát és azt, hogy ez bizony valós. Engedik, hogy kicsi legyen és elhordozzák, szeretettel elviselik, amíg enyhül a kínja. Ilyenkor azt tanulja meg, hogy számít, mi van vele és ha nehézsége támad, nem marad magára. Bizalma és így önbizalma is növekedni kezd.

Sajnos hallottam már játszótéren a következő vigasztalásnak szánt atyai szózatot:
– Ne sírj már! Na, elég lesz! Nem fájhat az annyira! – Egyenes fordításban a jelenség érteleme: – Ne sírj már! Ha tovább sírsz apád összeomlik! Tagadd meg az érzéseidet, különben a téged gondozó felnőtt elveszti a talajt a lába alól és akkor aztán megnézheted magad! Akkor tényleg magadra maradsz!

Persze valójában nem otthon kezdődik. A születéssel kezdődik, ahol nagyon hasonló hozzáállással fogadjuk a babákat erre a szép világra. Egy közösen átküzdött, nehéz, sokszor fájdalmas, ijesztő és életveszélyes út után az anya hasára bőr-bőr kontaktusba helyezett újszülött vérében a stresszhormon szint két óra alatt visszaáll a normálisra.
Kezet fel, akinek engedték, hogy ez megtörténhessen! Sajnos nem vagyunk sokan.

Már a nulladik percben bevezetjük a normarendszerbe az érkezőt azzal, hogy tudomást sem veszünk állapotáról, szükségleteiről; elszakítjuk őt az életadótól, az anyától így megtanítva neki, hogy ezen a világon az a rend, hogy ha küzdöttél, szenvedtél és győztél, akkor nem azt nyered, hogy befogadnak, hanem azt, hogy elszakítanak a legfontosabb személytől és fájdalmas, abúzív vizsgálatok sorozatának vetnek alá. Majd aztán, illendően felöltözve találkozhatsz újra anyáddal. Ha ki nem készítették őt is lelkileg és még képes rádhangolódni.

Persze van, akinél még ennél is korábban kezdődik. Aki már méhen belüli élete során találkozik szüleinek azzal az igényével, hogy őt lehetőleg ne kelljen tudomásul venni. Mert eleve érzelmileg nehéz helyzet van. Egy törékeny párkapcsolat, beteg testvér, anyai gyász mind-mind lehetnek olyan tényezők, amik már a foganás pillanatától arra tanítják a fejlődő magzatot: jobb, ha meghúzod magad! Nem vagyunk elég jól, hogy igazán befogadjunk.

Van az a jellegzetes helyzet, mikor egy „jó baba”, aki élete első hónapjaiban csak aludt és evett, egyszer csak, miután a család kezd kijönni a kezdeti nehézségekből, „elromlik”.
Végre elérkezettnek látja a helyzetet arra, hogy őt is meghallgassák. Akkor pedig sírni kezd dühödt, vagy riadt, fájdalmas, vagy szomorú sírással. Ez a sírás pedig nem hasonlít semmire, amit addig produkált. Kitartóan követeli magának a család figyelmét.

Boldog, hogy végre sírhat, mert eddig vissza kellett tartania a fájdalmas élményeit. Pont, mint a játszótéri példában a kisgyereknek, akinek „nem fájhat annyira”. Értjük ezt? Hogy ez ugyanaz? A magzat kölcsönösségben van az őt körülvevő világgal, édesanyja érzelmi tónusával és az őt körülvevő családtagokéval is.

A Teremtő eredeti tervében ez ugye azt szolgálja, hogy reziliensek legyünk. Minden család, így minden magzat életében vannak ugyanis érzelmileg nehezebb periódusok. Előfordul ijedtség, sérülés, stressz. De ha ezek a szélső állapotok rendre vissszatérnek a homeosztázisba, a normál állapotba, akkor azt tanuljuk meg általuk pocaklakóként, hogy a kinti világ tartalmaz nehézségeket, de ezekre mindig van megoldás. Az így hordozott magzat születése után könnyedén kifejezi nehézségeit és hamar megnyugszik, ha kielégítik a szükségleteit.

Sajnos a társadalmi együttélés ma nem igazán közösségi. Tömegtársadalmaink elidegenítő működése farkastörvényeket fiadzik. Nincs idő a fájdalomra. Nincs idő, tér, lelkierő a vigasztalásra.

Van helyette versengés, kirekesztés, bulling, és újra felütik fejüket mindezek csoportosan, kollektíven megjelenő formái a háborúk, és a fasizmus új formái.

Ennyire vittük kedves embertársaim! Ideje magunkhoz térni a bénultságból és foglalkozni először saját önszabályozásunkkal. Majd a ránkbízottakéval. Ideje észrevenni, hol húzódik az igazi szellemi harc! Mert az, hogy XY szerint ő fiú, vagy lány az bizony csak a jéghegy csúcsa. Illetve csak az egyik csúcsa. A frontok ennél sokkal mélyebbre húzódtak, alapvetőbb emberi minőségeket aláásva.

A babák boldogok akarnak lenni. Vígasztaljátok meg hát őket! Ha pedig nem megy, ne ostorozzátok magatokat, hiszen ti is annak a tapasztalatnak hiányától szenvedtek, hogy hogyan is kell egymást befogadni!
Van segítség! A segítség neve: IBT

Hasznos? Oszd meg másokkal is!

Cikkeim

Vigasztalást a szomorkodónak!

Gondolatok az emlékezeti sírás társadalmi rétegeiről mottó: „Boldogok, akik sírnak, mert majd vigasztalást nyernek” Mt.5.4 A görög szöveg a ’pentountes’, vagyis gyászolók, szomorkodók, sírók kifejezést örökítette meg számunkra Jézus beszédéből. Aki gyászol, az egyrészt tisztában van a veszteségével, másrészt már eljutott odáig, hogy engedje az érzéseit érvényre jutni. A ’parakaleo’ ige passzív alakja a vígasztalásnak […]

Elolvasom a cikket
A képen egy síró kisbabát tart a karjában egy szeretetteli, türelmes édesanya. Ránéz a gyermekre, de arca nyugodt.

Gondok és gondoskodók a gyermekágyas háznál

Hogyan segíts, hogyan ne? Gyermekágyas házirend kezdeményezésem egy angol nyelvű cikk alapján született. Louise Herbert cikke bejárta a világ közösségi sajtóját. Így jutott el hozzám is, egy otthonszülős facebook csoportban osztotta meg valaki. A cikk arra az általános jelenségre reflektál, hogy a gyermekágyas kismamák gyakran kapnak olyan „segítséget”, ami inkább teher számukra. Louise egyik követőjét […]

Elolvasom a cikket
A képen egy szülőpár látható. Az anya éa az apa kezében egy-egy újszülőtt alszik. A szülők szintén szundítanak a kanapén egymásnak dőlve. Kimerültnek látszanak.
blog

Ellenőrizd gyermeked beszédfejlődését!

Kérd ingyenes táblázatomat, hogy megtudd, korának megfelelő szinten van-e gyermeked beszédprodukciója.

A táblázatból azt is megtudhatod, mi az, amit már megért.

Azt is elárulom, hova kell mindenképp eljutnia, hogy élvezettel tanuljon majd a suliban.