Túl sok tárgy – túl sok opció – túl sok információ – túl nagy sebesség. Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvében ez az a bizonyos négy túlzás, ami a mai gyerekek életét túlfeszíti. A családokra nehezedő stressz olyan fokú, hogy a háború sújtotta területeken és menekülttáborokban élő gyerekeknél a szerző által tapasztalt PTSD-hez (poszttraumás stressz szindróma) nagyon hasonló tünetegyüttest hoz létre.
Az információs dömping gyermekeinket már nem csak az esti híradó alatt érheti el, hanem korlátlanul árad rájuk. Szorongásukat fokozza a globális felmelegedésről, menekültválságról, élelmiszer-, papír- és olajválságról szóló hírek sokasága. Nincs idejük, nincs felnőttjük, akivel ezeket megbeszélhetnék. A pandémia óta az életritmusuk keretei is felbomlani látszanak. Figyelgetjük, mikor kerülünk karanténba. Megszűnik az otthon szentsége, mert belép az ajtón az iskola, a szülők munkahelye.
Lehet-e csodálkozni azon, hogy a kicsik minden erejükkel megpróbálják kézben tartani, manipulálni szüleiket? Körömszakadtáig ragaszkodnak értelmetlennek látszó rutinokhoz. Gyanakodva tekintenek új élelmiszerekre és tevékenységekre. Kerülik a kudarc eshetőségét. Köszönik szépen, szeretnének biztonságban lenni.
Tartalomjegyzék
Mozgásterapeutaként a fenti tünetek, a rigid viselkedés a szorongáson túl az egyensúlyi rendszer gyengeségére vezeti figyelmemet. A statikus, vagy más néven álló egyensúly gyengesége tömegével érinti a mai gyerekeket. Staisztikát még nem tudok hozni. Csak saját tapasztalatomat, amit a játszótereken, óvodákban saját gyermekeimet kísérve akaratlanul is tapasztalok. Ha valaki kétkedik ebben, jelzem, a neurotipikusan fejlődő gyermek kétévesen tud páros lábbal ugrani, háromévesen önállóan hajtja a hintát.
A hintázás nehezítettsége nagyon jól jelzi a terület gyengeségét. Ehhez ugyanis statikus egyensúly kell. Szemben a kerékpározással, görkorcsolyázással, korizással, ami a dinamikus egyensúly próbaköve. Azoknál a gyerekeknél, akiknél szorongásos tünetek jelentkeznek szignifikánsan gyakrabban fordul elő a statikus egyensúly gyengesége. (Saját tapasztalatom és a székesfehérvári Kerek-Világ Ház klientúrája alapján.)
A nyomás tehát kettős korunk gyermekein: Egyfelől a kívülről kapott ingerek túlterhelik éretlen rendszerüket. Másfelől nem kapnak elegendő fejlődést segítő ingert, hogy teherbíró-képességük koruknak megfelelővé alakuljon.
Végül ezt az ingatag, szorongó, éretlen emberkét az egész információs kor előtti oktatási rendszerbe erőltetjük be, ahol még tovább frusztrálódik. Komoly betegségeket és sok betűből álló diagnózisokat produkálva.
Hol van az én szabadságom?
Bár lassan úgy érezhetjük, személyes szabadságunk tere túl szűk ahhoz, hogy az életünkre rászabaduló multikulturális hatást ésszerű szemelvényekre bontsuk gyermekeink számára, ez valójában csak látszat. Mindig van döntési szabadságunk. Szülőként elsődleges, elidegeníthetetlen jogunk, hogy a gyerekeinket érő hatásokat megválasszuk. Nem dőlhetünk be az agymosásnak és nem fogadhatjuk el igazságnak a közkeletű tévedéseket. Már a mi gyerekkorunkban is azzal védekeztek a szülők, hogy, ha nem engedem, hogy a gyerek nézzen valamely népszerű, ám egyáltalán nem gyereknek való sorozatot, mondjuk a Twin Peaks-t, akkor kimarad a beszélgetésekből. Valójában már a szüleink az 1950-es, ’60-as években születettek elkezdték felpuhítani a gyermek és felnőtt világ között húzódó határokat.
Félreértés ne essék! Nem a hideg, elutasító felnőtt világot sírom vissza a „Szegény kisgyermek panaszai”-ból. A Kosztolányi lírájából elénk vetülő távolság valóban túlzóan nagy volt. Most nem mennék bele ennek kultúrtörténetébe, de az nyilvánvaló, hogy nem az organikus nevelés hajtásai ezek.
Viszont ma már teljesen elmosódni látszik a határ a felnőtt és a gyerekvilág között. Tartok tőle, hogy ez inkább kényelmes, mint egészséges. A határok védelmet, kapaszkodót jelentenek nekünk is, a kicsiknek is.
Felnőttként tök poén az egész Twin Peaks, olyan finoman fűszerezett humorral és képi megoldásokkal, hogy igazán ínyenceknek való. Míg gyerekként csak rémes borzongás és álmatlan éjszakák származhattak belőle.
Határok kellenek az időrendben, különben megjósolhatatlan, hogy szükségleteink ki tudnak-e elégülni. Tudunk-e eleget aludni, megfelelő időközönként, megfelelő minőségben étkezni, van-e időnk kreatívan, alkotó módon tevékenykedni? Van-e időnk kapcsolódni, szeretetben feltöltekezni és szeparálódni, önmagunkkal kapcsolatot ápolni? Ha a valódi szükségleteket vesszük előre, meg fogjuk látni, hogy nem sok idő marad marhaságokra. Ez viszont a mi felelősségünk, szülőké. Egyúttal a nagy lehetőségünk is, hogy egészségesebb, békésebb, nyugodtabb családi életet éljünk.
A sebesség növekedésére egy remek figyelemfelhívó adat, hogy 1965 és az 1990-es évek között 20 szóval nőtt meg a percenként ejtett szavak száma. Erről bővebben Gósy Mária nyelvész professzor munkásságában, és egy 2018-as tanulmányban olvashat a komoly érdeklődő.
Tartok tőle, hogy azóta még legalább ennyivel fokoztuk a sebességet. Ez pedig egyáltalán nem tesz jót a beszédértés fejlődésének. Soha annyi rosszul beszélő és értő gyerek nem volt, mint manapság. Az allergiás náthák miatt egész évesre bővült takonyszezon lelassítja gyermekeink beszédfejlődését. Hozzá jön a fokozott tempó és a magyar nyelv alapmagasságától eltérő megemelkedett hangmagasság, ami az ideges beszédhez társul.
Két dolgot tehetünk. Egyik, hogy minden eszközzel igyekszünk náthamentessé tenni fülüket és a hozzá kapcsolódó rezgő üregeket. Gőzöljük, sprézzük, köptetjük, leszívjuk az orrváladékot. A másik, hogy kissé lassított tempóban beszélünk a hatévesnél fiatalabb gyerekekkel. Rövidebb mondatokat mondunk és hagyunk időt azok feldolgozására. Egyszerre csak egy dolgot kérdezünk és megvárjuk a választ. Nekünk is jót tesz néha a lassítás.
Határok kellenek az információ mennyiségében. Nem kell egy 12 éveseknek szóló filmet feltétlenül megnézetni egy öt évessel. Legalább lesz mire várnia. Középső fiam az ötödik szülinapjára kapott egy DVD-t, ami 12-es korhatárral volt megjelölve. Nem a családtól kapta. A 12. szülinapjáig minden évben előjött vele, hogy megnézheti-e? Megnyugtattuk, hogy nem. Ebből annyi jó is származott, hogy elkezdte érdekelni, milyen jogkörei vannak, lesznek 12 évesen. Addigra azt is tudta, hogy lehet már igazi, saját e-mail címe. Ez volt az egyik szülinapi kívánsága. Ami számunkra szülők számára nagyon jó visszajelzés.
A közösségi média használatával úgy tűnik, a felnőtt társadalomnak is meggyűlik a baja. A kritikátlanul kitett tartalmak, túlzó gyorsasággal váltakozó képek, felfoghatatlanul, rendszertelenül áramló infomorzsák nem valók éretlen személyiségek elé. A képernyős eszközök tartalomtól teljesen függetlenül is addiktívak. A gyerekeket nem csak beszippantják, hanem kóros agyi folyamatokat úgynevezett digitális autizmust váltanak ki náluk. Tartalomtól függetlenül!
A legszomorúbb hozománya ennek az iparágnak a gyerekekre nézve a digitális bullying megjelenése. Pszichológusok szerint sokkal fájdalmasabb egy közösségi online felületen megélt kirekesztő megnyilvánulás, mint a való életben. Ha egy osztálytársat így szégyenítenek meg, annak az egész osztály kényszerűen tanúja lesz. Nem csak az az egy-két elvetemült, aki ilyen módon, mások kárára próbálja a saját gyenge személyiségét megerősíteni. Így az iskolai problémák az otthon falai közé is követik az áldozatot.
„Semmilyen szél nem jó annak, akinek nincsen célul kitűzött kikötője” – mondja Seneca.
A minden felé (is) nyitott lehetőségek nem nevelnek jó döntéshozókká. Ismerős az élmény, mikor valami információ után kutatva felmegyünk a netre, majd fél-, egyórával ezután rádöbbenünk, hogy a keresett infót ugyan nem kukáztuk ki, viszont 6 másik, tökéletesen irreleváns kérdést áttekintettünk. Segítsünk éretlen gyermekeinknek. Ne kérjük egyetértésüket olyan kérdésekhez, amelyeket nem az ő hatáskörük eldönteni!
Egy gyerek nem maga dönti el, hogy:
A sor még folytatható. Nem könnyítjük meg az életét, csupán saját döntésünkhöz próbálunk legitimitást nyerni, amikor ilyen kérdésekben eszmét cserélünk a kicsikkel. Pedig, erre semmi szükség. Nem a gyerek engedélyezi ugyanis számomra a nevelői feladatokat. Ezek állapotomból, a szülőségből következnek. Remélem, többen tartjátok humorosnak, hogy erre kitértem, mint ahányan nem. De tényleg hallani olyan beszélgetéseket, amikor a szülő úgy próbálja együttműködésre bírni csemetéjét, hogy hasonló kérdésekről alkudozik vele.
Meggyőződésem, hogy ezek az alkudozások inkább gyengítik a gyerekek biztonságérzetét, mint támogatják. Ha ilyen súlyú döntést kell hozniuk, könnyen támadhat lelkifurdalásuk, ha valami nem jól jön ki. Hallani sajnos ilyen hibáztatást is: „Na, látod? Megetted a túró rudit ebéd előtt, most aztán nincs étvágyad!”- Ki engedte meg? – kérdem tisztelettel. Mért van ebben szava a gyereknek?
A döntések egy másik, ettől jól elkülöníthető típusa, mikor két lehetőséget kínálunk fel jellemzően egy témában. Például, hogy a sárga, vagy a kék ruháját szeretné-e felvenni? Vagy két felcserélhető tevékenység közül melyiket szeretné előbb elvégezni. Ez a fajta döntéshozás nem terhel túl egy gyereket sem, erősíti önbizalmát, és később, kisiskolás, felsős korban kitágítható, egyéb jogkörökkel bővíthető.
Az alapelv, hogy a szabadság mindig álljon arányban a kötelességekkel. Ha aludhat házon kívül a kamasz, cserébe mutassa meg ő is felelősségét, segítsen többet a házimunkában.
És könyörgöm, ne mentsük ki döntésének természetes következménye alól! Ha úgy döntött, csak reggel pakolja be a tesicuccát, és akkor szembesül azzal, hogy bizony nem vitte ki a szennyesbe a fehér pólót pénteken, ergo az ki sem lett mosva; ne rohanjunk utána a suliba egy frissen vásárolt darabbal. Legfeljebb nem lesz makulátlan a bizonyítványa, de komolyabb tét nélkül tanul meg megküzdeni a hibáival.
A negyedik nagy terület a mindent elborító vackok tengere. Nehéz a nagycsalád nyomásának ellenállni, ha ajándékozásról van szó. Ez is egy olyan terület, amiben generációnk feladata lesz, hogy rendet tegyen. Ajánlom megnézni ezt a kisfilmet. Gyerekekkel is érdemes.
Beszéljük meg velük, hogy felelős embert szeretnénk nevelni gyermekünkből, aki csak olyasmit vásárol, amire gondot tud fordítani.
A gyerekek minden apróságot számon tartanak. Szomorúak lesznek, ha egyik-másik játékuk javíthatatlanul elromlik. Ők szeretnék hinni, hogy minden javítható. Sajnos, nem így van. A tervezett elavulást nem nevezhetjük épp haladásnak. Itt is jó, ha gyengéden bánunk velük. Felesleges sokkolni őket a törött gagyi cuccok drámai kidobásával. Szabaduljunk meg csendben a véletlenül tönkrement ócskaságoktól. Más kérdés, ha indulatos rongálás áldozatai lettek. Ebben az esetben, ha megjavítani nem tudja, a következmény részeként kidobhatja ő maga a játékot.
Kim John Payne azt javasolja, hogy a gyerekszoba legyen tágas terű. A játékokat rejtsük zárt tárolókba, hogy ha valamivel játszani kezdett, ne vonja el minduntalan újabb inger a figyelmét. Célunk, hogy képes legyen kitartóan egy dologgal foglalkozni a kis lakó.
A legjobb játék pedig az, ami bármivé változhat. A fakocka egyaránt lehet teherautó és cumisüveg. A legegyszerűbb rongybaba újszülöttől királynőig bárkivé változhat néhány kendő segítségével. A túl egyértelmű játékok viszont hamar unalmassá válnak. Nem fejlesztik a gyermek kreativitását, beleérző képességét.
Ezek a túlzások együttesen hoznak létre egy olyan környezetet, amit nagyon tudatosan kell megszűrnünk ahhoz, hogy gyermekeink képesek legyenek fejlődni, növekedni, nevelődni. Akkor tudják kibontani azt a potenciált, amit az emberi lét magában hordoz, ha az őket érő hatásokat az ő gyermeki léptékükhöz tudjuk igazítani. Ehhez kívánok minden szülőnek elszánt kitartást, kreatív ötleteket, és bátor önismeretet.
Mit tehetek szülőként, ha elakadást, éretlenséget, részképesség problémát sejtek gyermekem fejlődésében? Nagy a zűr a fejekben, ahogy a rendszerben is Magyarországon. Sokszor a gyerekorvos, az óvodapedagógus is szülőktől tudja meg, hova küldheti ilyen-olyan tünetet mutató kis páciensét, neveltjét. A gyógy-, illetve fejlesztőpedagógia forráshiányos terepén a gyakori átszervezések sem tesznek jót. Úgy tűnik, mintha minden városnak, […]
Elolvasom a cikket
Egyre több gyereknél késik a beszédindulás. A folyamat oka részben az idegrendszer éretlensége. Ezen viszont könnyedén változtathatunk. Óvodaéretlenség. Új jelenség? Kisgyermekes barátnőm mesélt a minap az óvodai beiratások kapcsán arról a számomra is meglepő megfigyelésről, hogy egyre több gyermek érkezik az óvodákba nembeszélő állapotban. Erről ő maga az óvoda által tartott szülői értekezleten értesült, ahol […]
Elolvasom a cikket
Kérd ingyenes táblázatomat, hogy megtudd, korának megfelelő szinten van-e gyermeked beszédprodukciója.
A táblázatból azt is megtudhatod, mi az, amit már megért.
Azt is elárulom, hova kell mindenképp eljutnia, hogy élvezettel tanuljon majd a suliban.
Készítette: Nektonik. Minden jog fenntartva.