Spirituális megújulás a születésélmény nyomán

Hasznos? Oszd meg másokkal is!

Anyai ösztön, vagy intuíció?

Sokszor hallani azt az igazán megalapozatlan általánosítást, hogy az anyai ösztön mindent meg tud fejteni.

Az anyai ösztönnek ez a túlmisztifikálása szerencsére kezd lebomlani, hála olyan tartalomkészítőknek, mint Anyakivan, Lugosi Dóri, nemakarokbeleszólni stb, szóval, akik nem a jóanya-szaranya spektrumba erőltetik bele az ember anyjának értékét. Mondom, hál’istennek! Mert talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy egyre többen merik feltenni a kérdést, hogy hogy van az, hogy bizonyos helyzetekre senki nem készíti fel az ember lányát, fiát, mikor azok szülőségre adják a fejüket?!

Emlékszem, mikor elsőszülöttemmel az első pár nap után kezdtünk összecsiszolódni. Úgy éreztem, állandóan karban szeretne lenni. Piszkosul fáradt voltam. Egyszer egy álló napig sírdogált, én meg – mert jobb ötletem nem volt – mindig megszoptattam. Kicsit szundított, majd újrakezdte. Valakitől azt a tanácsot kaptuk, vetkőztessük le, hátha valahol, valami szorítja, vagy beakadt egy cérnába a lábujja. No, levetkőztettük az ordító gyereket. Látjuk ám, hogy a pici pocak irtóztatóan duzzad! Féleállt a hasa, annyira teli volt. Talán már gázzal is. Mindenesetre biztos lehettem benne, hogy nem az éhség miatt panaszkodott.

Emlékszem a gondolatra, sőt ki is mondtam a látogató barátnőknek, azt hiszem, némely esetről, hogy soha nem fogom megtudni, mért sírt. Ott vagyok vele, szeretettel elviselem nehéz állapotát, de ennél többet nem tudok tenni.
Lányom szerencsére aránylag hamar túl lett a nehéz időszakon. Jött az első fiam és vele már túl a pszicholingvisztika kifejező sírás című tananyagán és egy szülői tapasztalaton azt is tudtam, hogy mikor éhes, mikor kényelmetlen számára valami, mikor van fájdalma, amit azonnal csillapítani kell és mikor van kapcsolódásra szüksége. És még mindig ott voltak azok a fura helyzetek, amikor csak vittük a kis fenekét és gőzünk sem volt, mi miatt sír.

Mikor kibújva a mozgásterapeuta szerepből tanácsadóként a szülők felé fordultam és az online tananyagaimat kezdtem fejleszteni, először nagy elánnal nekiálltam az adaptációs időszak témáinak a baba fejlődése szempontjából. (Hogyan éld túl az első hat hetet újszülötteddel? Gyermekágyas házirend) Akkor már ismerős volt számomra Orosz Katalin és a Perinatus Alapítvány munkája. S. Nagy Zitával közösen jegyzett könyve: A sorsformáló 9+1 hónap lett az az alap, amiről el tudtam kicsit rugaszkodni a saját megélésemtől és attól, amit a kiváló és méltán világhírű Robin Limm Gyermekágy című könyvében a nehéz órák elviseléséről ír. Mert még e kiváló szakember sem tudott jobb tanácsot adni, mint, hogy készüljünk fel a jellemzően délután 3 és este 6 közötti „hasfájós” időszakokra.
Orosz Katalin munkájának megismerése előtt én sem tudtam volna jobb tanácsot adni a szülőknek. Minden leendő szülőnek szívből ajánlom mindkét kötetet. Vagy, ha jobban szeretitek a videós tananyagokat, akkor a saját videótréningemet.

Integráció, vagy szeparáció

Tapasztalataimból és olvasmányaimból azt a következtetést vontam le, hogy azokban a családokban, ahol ez a hasfájós időszak nem hozza magával a baba elszigetelődését, vagyis ahol türelemmel és szeretettel el tudják hordozni a kicsi fájdalmát, a gyerekek később töretlen bizalommal vetik bele magukat az életbe, és figyelmes, ügyes, kíváncsi, magabiztos gyerekek lesznek.

Ahol azonban a családi rendszert túlterheli a gyermek fájdalma és olyan megoldásokhoz folyamodnak, mint a sírni hagyás, rázás és bizonyos alvás tréningek, ott a gyermek magára maradván gyakran küzd később maga is figyelem-hiányos nehézségekkel, önbizalom problémákkal és motiválatlansággal.
Orosz Katalin tanítását beépítettem a gyermekágyas tananyagomba és elkezdtem jobban követni az ő és csapata munkáját.

Mégis megtudom, mért sírt?

Amikor a Perinatus Alapítvány – immár gyakran látogatott – honlapján belebotlottam az Integratív BabaTerápiás képzésbe, tudtam, hogy ez nekem szól. Íme a hiányzó láncszem, a válasz a kérdésemre, mit jelent az időnként megfejthetetlennek tűnő sírás?! Miután a családdal egyeztetve kisakkoztuk, hogy a családi vállalkozásunk ki tudja nekem fizetni a képzést, nagy örömmel jelentkeztem.
Arra azonban nem számítottam, hogy ez a két és fél év nem csupán egy újabb pecsétes bizonyíték lesz a falon arról, hogy mennyire elkötelezett vagyok a gyermekek fejlődésének irányába, hanem olyan változásokat követel a személyiségemtől és szakmai hozzáállásomtól, amelyek egész későbbi életemre maradandó hatással lesznek. Hála érte!

Saját bőrömön

Jelenleg ott tartunk, hogy a képzés nyolc elméleti moduljából kettő van hátra. A négy születésutazásnak nevezett sajátélmény modulon pedig, melyek nem kizárólag, de főként generátorai voltak a személyiségfejlődésnek, túl vagyunk.

Saját születésem történetének testemben raktározott emlékeit előhívva, olyan titkokra derült fény, ami elvezetett ahhoz, hogy felismertem honnan ered az egész életemben fel-fel törő érdemtelenség érzése, honnan ered az időnként rám törő enerváltság, csüggedés és az önsorsrontás makacs kényszere.

Találtam szép üzeneteket is: hogy honnan ered a másokra való töretlen nyitottságom, elfogadásom, készséges segítő szándékom. Már tudom, milyen seb vákuma segít megtalálnom azokat a személyeket, akikkel sosem fogunk csalódni egymásban. Ennek a sebnek köszönhetem a barátaimat, de ez a seb folyamatosan vérzik is belül, és nyilvánvalóvá lett, hogy ha nem tudom valahogy lezárni ikertestvérem elvesztésének méhen belüli élményét, a megrekedt gyászfolyamat és az abból eredő természeti törvény erejével rajtam ritmikusan végbemenő kiégések előbb-utóbb tönkretesznek. Vagy, ha nem is tesznek tönkre, mindenesetre megakadályozzák, hogy életközepi krízisemen túljutva, termékenyen tudjam megélni életem második szakaszát. Pedig tele vagyok ötletekkel, könyv és tréning tervekkel, workshop vázlatokkal, de nem lesz erőm hozzáfogni, mert egyre gyengülök. (Talán vashiány, a fene tudja. Becsszó járok már szűrővizsgálatokra.)
Tele voltam hálával az IBT képzés Magyarországi szervezői, a Perinatus munkatársai iránt, és Matthew Appleton, felesége Jenny és német segítőjük Lisa felé.

Az érdemtelenség érzése viszont nem nyugodott bennem.
Közben ezzel párhuzamosan elért az a megtapasztalás, hogy megtestesülni nem éppen piskóta dolog! Sokszor fájdalmas, néha kétségbeejtő folyamat. Ez eltöltött végtelen hálával a Megváltó, felé, aki eljött és maga is részt kért ebben a nehéz folyamatban.

Tulajdonképpen kicsoda is az az Isten?

A képzés előtt voltak kétségeim, hogy ez az egész hogyan befolyásolja a hitemet majd. Kértem is segítséget egy lelkivezetőtől, aki megnyugtatott, észre fogom venni, ha rossz irányba mennek a dolgok.

 Viszont ezen a területen is mélyreható volt a belső változásom. Nem mintha bármiben is megrendült volna a hitem abból, amit az egyház tanít, hanem mert valahogy kitágult, megnőtt, és mindent elkezdett egészen átszőni megújuló Istenképem. Nem fért többé bele abba a keretbe, amit korábban az Atya szóval jelöltem. Nem tudtam többé úgy gondolni rá, mint aki egy távoli helyen tartózkodik és ha akarok kapcsolódok vele, ha nem, akkor meg nem.

Egészen jelenvalóvá lett bennem. „Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” -ez elérkezett hozzám. Viszont erős kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy vajon a Gondviselés valóban működik-e? Van-e személyes életcélom? Isten választottjának lenni persze klassz érzés, de mindig is gyanakodtam, hogy ez már a foganásunkkal megvalósult.

Még nem álltam készen, hogy ezt a – kicsoda is Isten lényegében  –  kétségemet a lelkiveteőmmel megosszam, mikor egyik beszélgetésünk után közölte, hogy ő most kilép a papságából. Ahogy mentem kifelé a plébánia kapuján azt éreztem, na, most nekem itt van vége az „Atya „ fogalomnak és a Mennyek országának mindenestől. Mint egy cunami a roskadozó mólót, úgy sodorta el maradék Istenhitemet, illetve inkább csak annak szerkezeti vázát ez az élmény. Nem vagyok benne most sem biztos, hogy képes leszek-e még valakit atyának szólítani ezen a világon, vagy odaát, az egy szülőmet kivéve.

Hazamentem, közöltem a férjemmel a hírt és lefeküdtem. Ki voltam ütve. Knock Out! Azt hiszem az ignáci lelkigyakorlatot is akkor kértem tőle. Most én szeretnék elmenni csendben a hitemet újra megtalálni. Azonnal az ötlet mellé állt. Már korábban is szerette volna, ha én is részesülök ebben a jóban, de nem nagyon fért bele az anyagiakba. Most szűken, de igen. Ez lett a karácsonyi ajándékom.

Három napig fájtam magamban, mikor egy korahajnali álmomban megkérdezte tőlem Carolyne Myss (katolikus gyökerű, misztikával foglalkozó, amerikai tanító), enyhe szemrehányással és tiszta magyarsággal: „Mikor jössz már? Nagyon nehéz ám várni rád!”

Közben a három nap alatt végig olyan érzésem volt, hogy újszülött, gyenge kismadárként pihegek egy meleg fészekben, ami folyamatosan körülvesz és megtart. Akkor is, ha most épp ki vagyok borulva, meg vagyok sértődve és „én így nem játszom” állapotában fájdogálok és sajnálom magam.

És akkor ezt kérdezte tőlem: „Mikor jössz már?” És akkor már nyilván tudtam, hogy akármi a játékszabály, ha nem is értettem eddig, jövök. Nagy vonakodva-mert én csak így tudtam- engedtem Isten újabb hívásának.

Nagyon vártam a lelkigyakorlatot. Öt nap a havas-deres Dobogókőn némaságban. Csak Ő, meg én, személyes kísérővel.

Öt nap a színeváltozás hegyén

Eredetileg azzal érkeztem a 2024-es advent utolsó lelkigyakorlatára, hogy az istenképemet szeretném rendbe tenni. Mondjuk arra rájöttem, hogy ez inkább életfeladat. Sosem fogom Istent teljesen megismerni, hiszen csak közelíteni lehet a végtelen felé!

Minden nap az isteni színeváltozás hegyén éreztem magam. Sűrített csodnapok voltak. Lelki kísérőm segítségével lebomlottak a fedősztorik a gyász elementáris alapélményéről. Minden félelmem, minden önsorsrontás, imposztor szindróma gyökere a gyász, melyet magzattestvérem elvesztése nyomán viselek. Millió apró jel, figyelmesség, szimbólum, a bennem születő három szólamú dal, aminek a Hálakeringő címet adtam.  Mind ez az élmény, a Teremtő újjáalkotó gondossága végre eljuttatott odáig, hogy a gyászmunka, melyet magzatkoromtól viseltem tudattalanul és a születésélmény feldolgozásától tudatosan dolgoztam rajta, végre elérte nyugvópontját.

A Jezsuita rendház kis ellipszis alakú kápolnájában a szentségimádás alatt odaadtam Mesteremnek mindazt, amit 47 éve hordoztam magamban, testvérem bennem élő hiányát. Ezen a hiányon keresztül kapcsolódtam eddig az embertársaimhoz. Úgy gondoltam, hogy ha itt most marad bennem egy űr, azt valami mindenképp ki fogja tölteni. Vagy visszahívom magamba a testvérveszteséget, ahogy a korábbi ideig-óráig ható újraírási kísérleteim után történt, vagy valami még rosszabb jöhet. Ezért kértem Jézust, hogy vigye őt haza, zárja magába, hiszen Ő az Út, az ajtó, a hiányát pedig töltse ki bennem Ő. Mert ezután Őt szeretném látni minden emberben, ahogy korábban elveszett ikremnek, örültem meg, segítettem majd’ minden szembejövőben.

Az Ő fájdalmát, az Ő haragját, az Ő éhségét és kiszolgáltatottságát, és az Ő erejét, szeretetét, alkotó örömét, a vele való közösség békéjét keresem azóta mindenkiben.

Valójában, ez az átalakulás még zajlik, talán élethosszig, de a jó út békéjével járok. Még sokszor elesek. Elbotlom. De nem hagy el engem az iránytűm, mert a szívemben halott testvérem helyén Őt hordozom.
Alakít, formál, de olyan gyengéden, ahogy csak a Lélek tud. „Az én igám édes, az én terhem könnyű”. Bizony így van!

Következtetéseim és az új irány

Úgy félünk ráhagyatkozni Isten akaratára és a végén mindig kiderül, hogy sokkal könnyebb vele járni, mint szembe menni vele. Nem tudom, ez mért lep meg?! De úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül. Csodáljuk a szenteket – jó messziről. Attól félünk, hogy a vagyonunk, a karrierünk, a szerelmünk kéri majd a Mindenható.
Pedig nem. Ő azt kéri, ami akadályoz minket a teljesség felé vezető úton. A felesleget, a ballasztot. Amit magunk akasztunk a keresztünk fölébe, hogy jó szenvedős legyen alatta menni.

Ki-ki gondolkodjék el azon, kinek a terhét cipeli, ha túl nehéznek érzi a maga terheit. Hányszor hallottam! Ideig-óráig segített is. Csak azért mégsem tudtam elengedni a másoknak megfelelést, a mindenki kéretlen szétsegítését, mások felelősségének átvállalását!

Hogy is tudtam volna? Életem születésem óta jó kezekben volt. Ritka jó édesanyát kaptam, aki türelmes, humorral elhordozta kiborulásaimat, és úgy szeretett mindenki, ahogy voltam. Záporos-naposnak. Persze adódott a középsőségből is, viszonylagosan jó képességeimből is, meg gyerekkori helyzetünkből, hogy kissé parentifikálódtam. Velem nem volt baj a suliban, többnyire elintéztem a magam dolgát önállóan. Ritkán kellett miattam bemenni szülőire. Bár anya tudatosan igyekezett, hogy felnőtt felelősséget lehetőleg ne tegyen ránk és később apával is sokat beszéltünk olyan dolgokról, hogy mikor kell elengedni valamit és ráhagyatkozni a Gondviselésre. Szüleim addiktológusként csoportot vezettek, tehát mondhatom, hogy második generációs önfejlesztők vagyunk testvéreimmel. Látom a barátaimon, micsoda előnyöm van hozzájuk képest.

Ez a tudás, amit a szüleim összekapartak és átadtak nekünk nagyon szépen elvitt minket az életközépig. Hiba nélkül! Nővérem is, én is jó házasságban élünk, nagycsaládosok vagyunk és választott hivatásunkban is igyekszünk kiteljesedni.

Mégis, most, hogy a gyerekek viszonylag önjáróak lettek, egyszerűen nem tudtam tovább lépni ezen a szinten. Érzem, tudom, hogy több van bennem ennél. Minden képességem megvan a hivatásom kiteljesítéséhez, mégis folyton elgáncsoltam magam. Ha jött volna a siker, megijedtem, és előjött az enerváltság, fókuszvesztés. Millió technikával dolgoztam magamon, számos segítővel. Mindig, minden egy kicsit tovább lendített. Mint a hagyma héjai fejlettek fel személyiségem mozgatórugói, de maradandó áttörést nem hozott semmi.

Számodra is van út

Ezért írtam le ezt a hosszú-hosszú folyamatot, hogy aki még rajtam kívül küzd hasonlóval, annak hírül adjam, hogy ha méhen belüli történet alapozza meg személyiségének azt az aspektusát, amitől bármennyi lelki munkával sem tud egészen megszabadulni, akkor éljen a gyanúval, hogy a sérülés legeredetibb gyökere születése előttre nyúlik vissza!

Persze az alaphangoltságra aztán nagyon könnyen rakódnak olyan mintázatok, amelyek megerősítik az eredeti sérülést. De van esély, hogy felfedezzétek, mert a szomatikus terápiák és a Perinatus Alapítvány tapasztalataival itthon is elérhető olyan műhelymunka, ami betekintést engedhet ezekbe a rendkívül korai tapasztalatainkba.

És azért is írtam le ezt, mert számomra nem volt más út, végleges megoldás az érdemtelenség csapdájának elhagyására, mint az isteni Szabadító. A Krisztus. Azt szoktam mondani, hogy az én spirituális anyanyelvem a katolikus, de lassan más dialektusokat is megértek.

Nem erőltetném senkire a vallásom, de abban biztos vagyok, hogy a gyógyuláshoz Isten ereje kell, nevezzük bárhogyan. Nem hiszem, igazán, hogy Isten neve az, hogy Isten. Hiszen akkor Gott-nak, God-nak, Allahnak sem lehetne nevezni. Igazából, ő, aki van. Nem tudjuk a nevét. Nem birtokolhatjuk őt. Akármilyen vallásban, vagy magánúton tiszteljük is. Teremtő, Alkotó, Mindenség. Nekem ezek a legkedvesebbek. A Tao, az út, számomra Őróla beszél, aki Út, Igazság, Élet.

Az biztos, hogy a működésmódja a szeretet. A törvényeit pedig egész életünkön át kutatjuk. Talán ez a folyamat maga a megismerés. De azt is hiszem, hogy nem véletlenül van itt egyikőnk sem a Földön, ezen a világon. Dolgunk van vele. Mindenkinek. És épp ezért mind pontosan ugyanannyit érünk, épp egy embernyit és ez nem csekélység!

Az az afrikai, vagy bárhol, bármilyen állapotban született csecsemő, aki ma megszületik és holnap meghal, vagy már halva születik, pont annyit ér a Teremtő valóságában, mint te, vagy én, vagy a római pápa.

Mind jöttünk valamiért. Megfoganni nem volt könnyű tapasztalat, nem tennénk, ha nem lenne fontos. És, hogy egyre többen és többen jövünk, az én olvasatomban azt jelenti, hogy nagyon nagy munkára készül az emberiség nagy családja. Testvérekké válni. Ez a hivatásunk. Most ugyan a káosz látszik uralkodni a Földön, de hiszem, hogy a tohuva-bohu is csak eszköz a Teremtő kezében, hogy az ő eredeti tervét velünk, szabad akaratunkkal közreműködve, szeretetből végbe vigye.

Ember testvéreim! A szeretet fájhat. Szeressetek mégis!

Hasznos? Oszd meg másokkal is!