Séta a Sztüx folyó partján

Hasznos? Oszd meg másokkal is!

Az adaptációs időszak lehetőségei

A születéssel életünk megváltozik. Magzatból emberré válunk.
A szüléssel életünk megváltozik. Nőből anyává válunk.
A két beavatás szoros közelségben, együtt történik.

Az élet a halál közelségében születik. Bár a modern orvoslás nagy mértékben csökkentette a legrosszabb kimenetel esélyét, a medikalizált szülés ártalmait csak mostanság kezdjük felismerni.

Akár a természetes működésben, akár az orvostudományban bízunk erősebben, mára legtöbb nőtársunk megtervezi szülését. Legalábbis szeretnénk tudni, mi az, amivel számolhatunk, amikor ebbe a meghatározó folyamatba beleengedjük testünket, lelkünket és a benne hordozott magzatunkat.

Az a mód, ahogyan a világra jövünk – kipottyanunk, kiküzdjük magunkat, belefáradva a küzdelembe megállunk és vákuummal, fogóval, hasra nyomással „segítenek” világra; vagy passzív elszenvedőjeként a folyamatnak kirántanak minket anyánk méhéből, anélkül, hogy a külső körülményekre legalább a kontrakciók felkészíthették volna iderendszerünket – egész életünkre kihatóan meghatározza megküzdési stratégiánkat.

A múlt század közepén fedezte fel az összefüggést egy amerikai orvos, aki drogfüggők életútját térképezte fel, hogy páciensei jelentős része már megszületni sem tudott egyedül.

Ma már azt is tudjuk, hogy a korai kötődés hogyan gyógyíthatja a nehéz születésélményt, illetve a korai szeparáció hogyan súlyosbíthatja azt. A korai szeparáció önmagában is elég lehet ahhoz, hogy gyermekünk nagyobb eséllyel alakítson ki felénk bizonytalan kötődést.

 A születés, mint első normatív krízis, mintájává válik tehát minden későbbi hasonlóan elkerülhetetlen krízisnek. Hogy ezek közül csak a lényegesebbeket említsük: kamasz kor, korai felnőttkor, szakma választása, szerelmi kapcsolat létesítése, elköteleződés, életközepi válság, idősödés stb.

Minden új, ismeretlen helyzettel ránk köszönt az egyre ismerősebb metódus. Mindig ugyanúgy játszódik le.

• Kiinduló állapot (magzati)
• Változás szükségességének felismerése (kinőttem ezt a helyet, állapotot)
• félelem az újtól, ismeretlentől (vajúdás)
• szürke zóna – teljes bizonytalanság, káosz – türelmet, erőfeszítést, stressztűrést igényel (a szülőcsatornán való áthaladás)
• a határ átlépése, megérkezés és adaptálódás az új helyzethez (megszületés, korai adaptáció)

A fenti lépések mellé tett zárójeles megjegyzések a születéskori tapasztalatokat írják le, de minden későbbi jelentős változás hasonlóképpen zajlik. Amit azt Orosz Katalin és S. Nagy Zita írja A sorsformáló 9+1 hónap című munkájában.

Az Élet végtelen bölcsessége folytán ez a metódus elkísér minket egész életünkben. Akkor is, amikor magunk leszünk szülők. Itt a kiinduló állapot szerencsés esetben az emberpár kettőse, aztán felismerjük, hogy már hárman vagyunk, igyekszünk informálódni az új helyzetről, hogy bizonytalanságunk csökkenjen. Türelem, erőfeszítés és bizony stressztűrés kell ahhoz, hogy életünket átalakítsuk az új jövevény számára is alkalmas módon. Ebbe nem csak a környezet átalakítása – a bababútorok elhelyezése – de életritmusunk, szokásaink átalakítása is beletartozik. Átállunk családi működésmódra. A határt pedig újszülöttünkkel együtt lépjük át. Megérkezünk az anyaság-apaság világába és igyekszünk idomulni az új helyzethez.

Az élet a halál közelében

Az élet a halál közelségében születik.  „Ha elfogadjuk, hogy a születés a magzat számára teljes átalakulással jár, és utána embernek hívják, akkor talán jogos feltételezni, hogy a halál közelségében járt.” „Életének magzati szakasza lezárult, önmaga korábbi állapotát elvesztette, és ezt gyászmunkával kell feldolgoznia. A magzati élet lezárulása olyan pontja az életútnak, amikor a halál közelségét szimbolikusan éljük át.” Orosz Katalin – S. Nagy Zita, A sorrsformáló 9+1 hónap, Kulcslyuk Kiadó, 2017, 76.)
Lelki élmény, szimbolikus megélés. Mivel nem fenyeget az élet tényleges elvesztésével, ezért orvosi értelemben nem trauma. A folyamat során fellépő stresszt, anyjával szoros bőr-bőr kontaktusban, pár aranyat érő óra alatt kiheveri az újszülött és elindul felfedezni új világát, az anya testén kívül, melynek része a tápláló mell, az anyatej.

Az anya számára szintén gyászmunkával jár a korábbi állapot – a párként létezés és a várandósság – elengedése. Nem beszélve a generációról, generációra öröklődő félelemmel való szembenézésről: van, aki belehal a szülésbe. Saját erejének a szülés alatti megtapasztalása ugyanakkor a végtelen áramába köti az asszonyt. Megtapasztalja, hogy saját erején túl a végtelen élet erejében, (Istenben, az Univerzumban, is bízhat.

Az apa számára ugyancsak nehéz lehet az új helyzet. Bár örömmel veszi tudomásul nemzőképességét, erőt merít párja öröméből, felelősségi körének kitágulása őt is félelemmel töltheti el. Ráadásul a folyamatnak nem olyan szorosan része, mint az anya. Őt nem segítik biológiai átalakulások és sajnos az öregek és tapasztaltak férfi köre sem – ebben a nyugati civilizációban. Ezt a tehetetlenséget nálunk a „tejfakasztó buli” hivatott részben feloldani, az örömteli esemény, a születés után. Az apás szülések, a vajúdás támogatása sokat ad hozzá ahhoz az élményhez, hogy mégis tehetek valamit a gyermekem anyjáért. Maga az élmény is kapcsolódást teremt az új szülők között. A nő azt éli meg, hogy nem hagyják magára, támaszkodhat a férjére; míg a férfiben mély tisztelet ébredhet párja iránt, aki ezt a hatalmas munkát – a szülést – véghez vitte. Egyúttal transzcendens élmény is. Mindenhatóságunk mítoszának elengedése.

Úgy tűnik nekem, a halál kicsit illetlen kérdéskör lett az utóbbi pár évtizedben. Nem túl kellemes arra gondolni, hogy ahogyan megérkeztünk erre a világra, úgy előbb-utóbb el is kell hagynunk a létnek ezt az ismerős síkját. A haldoklóknak ma ritkán van olyan megtartó családja, aki képes ebben az utolsó nagy normatív krízisben elhordozni és kedves rokonát elkísérni a kapuig, amelyen mind áthaladunk majd egyszer.

Élet és halál határmezsgyéjén járva felmerül bennem a görög hős, Akhilleusz születése. Amikor megszületett, anyja, Thetisz istennő megkérdezte a párkáktól, a sorsok szövőitől, mi vár a fiára. Azok megjósolták, hogy dicső hős lesz, de fiatalon hal meg a harcmezőn. Hogy ezt megakadályozza, Thetisz az élet és halál határfolyójába, a Sztüx vizébe mártotta gyermekét, mert annak varázserejű vize sebezhetetlenné tette azt, amit megérintett.
Nyilván ebben a történetben benn van a görög sors-hit, hiszen pont ez vezet végül Akhilleusznak a harcmezőn befejezett korai haláláig. Valamint, mivel a fiú végül is halandó maradt, arról az általános tapasztalatunkról is tanúskodik, hogy sebezhető pontja mindenkinek van.

Mikor élet és halál határfolyójában gázolunk, a szülés-születés idején, megtapasztaljuk emberi határainkat. Ráhagyatkozunk az Élet erejére, mely nagyobb nálunk.
Mindez akkor is így megy végbe mióta ember van a Földön, ha semmi traumatikus nem történik. Más kérdés, hogy mindebből kiben, mennyi tapasztalat tudatosul.

Sebződés

De mi van akkor, ha a folyamatba hiba csúszik? Mi történik, ha a gyermek nem tud világra jönni, ha az anya teste nem tudja elengedni? Az orvostudomány ilyenkor a segítségünkre siet. A gyermeket a folyamat megfelelő pontján alkalmazható módon, művi úton segítik világra.  Császárral, fogóval, hasra gyakorolt nyomással, vákuum extrakcióval, stb. Ilyenkor az újszülött életét többnyire annyira féltjük, hogy nem engedjük meg neki, hogy az áldott bőr-bőr kontaktus melengethesse, és a normálnál is nagyobb erejű stresszt levezesse. Ehelyett vizsgálatokra visszük, majd magányosan elhelyezzük valahol, hogy aludja ki magát, amíg az anya testén elkövetett sebeket kezeljük.
Kettejük szétválasztása durván szakítja meg a természet által kidolgozott folyamatot. Rányomja bélyegét alapvető stressz-szintünk beállítódására, és a bizalom kérdéskörére.

Egy hagyományos kórházban akkor is elszeparálják a gyermeket az anyától, ha ezt állapotuk semmilyen módon nem indokolja. Egyre több azonban a bababarát kórház, egyre többen választják újra az otthonszülést. És ez társadalmi szintű változás reményével kecsegtet. Minél több kis ember éli meg, hogy a világ bizalommal teli hely, hogy segítség van, és bízhat benne, méltó rá, annál kevésbé fogunk gyanakodással tekinteni más emberekre. Ily módon egyre több ember kapja meg lelki síkon azt a sebezhetetlenséget, amit Akhilleusz sajnos csak testileg kaphatott meg anyjától, aki apjánál hagyta, mivel az nem engedte neki befejezni a hallhatatlansággátevő rítust a tűzbe temetést. Innen ered neve jelentése: szája anyamellet nem érintett.

Ha sebesülten távoztunk születésünk, szülésünk helyéről, akkor is megadhatjuk a további bizalom lehetőségét gyermekünknek. Ehhez azonban tudatosnak kell lennünk. Mivel a folyamatot megzavarta valami, lehetséges, hogy nem alakul ki automatikusan a kötődés gyermekünk felé. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy a születést követő gyászfolyamat mélyebb lesz és gyakran az édesanya is több támogatásra szorul mind lelkileg, mind testileg.

Gyógyulás

Nem segítség, ha érvekkel próbáljuk meggyőzni az anyát, hogy örüljön, hogy mindketten életben maradtak. Ez egyszerűen érzéketlenség. Nagy divata van a „lépjünk tovább” módszerének. Mit kell annyit lelkizni? Csakhogy ez a módszer egész egyszerűen nem működik. Az a folyamat, ami nem zárult le, nem érlelte meg a következő állomás feltételeit. Így az is törékeny lesz. Együttérzésünk többet jelent az anyának a világ minden fájdalomcsillapítójánál. Az elismerése annak, hogy vele és a babájával valami nem várt és oda nem illő történt, ez segítheti a feldolgozást. És akár megakadályozhatja – a szomorúság természetes kivezetődése révén – az ilyen folyamatok talaján olykor megjelenő depressziót. Ami, ha bekövetkezik, a gyermek lelki elszigetelődéséhez és a kötődés bizonytalanságához vezet.

Élet és halál határán, a Sztüx partján sétálva a gyermekágy időszaka lehet a gyógyír a sebekre. Kiépülhet szoros kötelékünk kisgyermekünk felé. Ehhez azonban elkötelezetten kell mellette állnunk, türelmesen, nagy energiákat befektetve, sokszor információ hiányban is. „Mért sír még mindig, hiszen már minden elképzelhetőt kipróbáltunk?” Ha kitarunk, a Sztüx vize begyógyítja a szerzett sebeket és törhetetlenné teszi kapcsolatunkat. Így a harmadik hónap tájára kisbabánk ugyanolyan mosolygós, békés, bizalomteli emberke lesz, mintha kezdettől minden rendben lett volna.
Ehhez a küzdelemhez sok segítség kell. Jól teszi, aki előre megtervezi az adaptációs időszakban szükséges segítséget. Mert az anyának ilyenkor az a dolga, hogy az élet szeretetteljes folyamába ágyazza be gyermekét. Ez pedig önmagában is elég nagy kihívás.

Ajánlott irodalom:

Orosz Katalin – S. Nagy Zita, A sorsformáló 9+1 hónap, Kulcslyuk Kiadó.

Sue Gerhardt: A szükséges szeretet, Oriold, 2012.

Robin Lim: Gyermekágy, Open Books, 2021.

Hasznos? Oszd meg másokkal is!